Ebben bejegyzésben a második és harmadik teljes napunkat fogom elmesélni. Igen, a 2. is benne lesz és valahogy ez is tartogat meglepetést, ugyanúgy a nap végéhez közeledve mint télen, és sok sok tanulásggal. De ne ugorjunk ennyire előre...
Egy icipici faházban ébredtünk, és amíg a csajok igazán felébredtek gyorsan ellátogattam még egyszer Kirkjufellhez. Ezért szeretek a közelben aludni, mert ha van egy szabad fél óra akkor úgy tudok "elszaladni" fotózni, hogy nem borítja fel a napunkat és közben nem is kell rám várni, mert azt nagyon nem szeretem.
Kirkjufellfossnál a parkoló fizetős, 24h-ra szól a jegy az automata szerint. Ez csak azért érdekes, mert erre a reggelre kaptam egy büntetést ami csak a kocsi leadásakor derült ki. Emailben kértem jóváírást, így aztán visszafizették, de fontos hogy a fizetésről valamilyen bizonylatot, vagy a bankszámlakivonatot mindenképp csatoljatok a levélhez. Jönnenek a képek, fantasztikus milyen fények voltak Grundarfjordur felett...
Úton - 2. nap
Az egész nyári túránk fő célja az volt, hogy minnél több helyet felkeressünk, megtapasztaljuk élőben mi tetszik, mi ragad meg minket és így egy következő alkalommal (igen, biztosan megyünk még vissza!) már a nekünk tetsző helyek köré szervezhetjük a szállásaink, illetve így könnyebb lesz egy utazást is majd tervezni. Ez egy nagyon jó ötletnek tűnt, és igazából nem is volt rossz, de azért látni fogjátok később éreztük a rengeteg utazás fáradalmait.
Az első 3-4 nap tettük meg a leghosszabb utakat. Mint láthatjátok a 2. napunk 500km fölötti, és közel 8 óra autózást jelentett.
Ami azonban más, mint itthon: itt maga az utazás is egy csoda. Alig indultunk el a szállásról és olyan dupla szivárványt láttunk, ami "életünk legszebb" szivárványa kitüntető címet is kiérdemelte. Mutatnám képeken, de sajnos nem tudom, mert mire biztonságosan félre tudtam húzódni és elővettem a gépet már sajnos elbújt a nap a felhők mögé ismét, de ha már kiszálltam lőttem egy fotót a helyről, ahol ezt a csodát láttuk:
Alig ültünk vissza az autóba és a GPS jobbra fordított. Ez egy picit meglepett, mert úgy emlékeztem egészen sokáig egyenesen kell majd követnünk az utat. (Lehet lezárás, úttorlasz, bármi egyéb ok, nem szoktam az "okosabbat" játszani, követtem a GPS-t.)
Ennek a kerülőnek köszönhetően haladtunk el a Baularvallavatn és Hraunsfjarðarvatn tavak mellett, ahol megálltam drónozni egy kicsit. Gyönyörű fények, csodás látvány, kb 15 perc repülés, fantasztikus élmény. Saját képeket erről se tudok megosztani, és pár perc keresés után a neten találhatóakat pedig nem akarom megosztani, mert semmit sem adnak vissza abból milyen is valójában.
Szóval vissza az autóba és indulás. Amikor újra észak felé fordított a GPS azonnal láthattuk, hogy ez egy murvás út lesz, ekkor azt gondoltam, hogy az 'F-road'-ok is hasonlóak lesznek. Jól lejárt, itt-ott kátyús, de jól autózható út volt, ahol azért figyelni kellett ha jött szembe valaki, ami nem történt túl gyakran. A táj leírhatatlanul szép és érintetlennek tűnt javarészt, legalábbis emberi beavatkozástól mentesnek, mert pl birkákat láttunk sokfele. Néhányszor elképzeltem milyen lehet az itt található néhány tanyán lakni, miközben azt is tudom, hogy autóból nézve idillinek tűnhet ami valójában sokszor nagyon komoly fizikai munkát és küzdelemet jelent az itt élők számára.
Ez a kép eszembe juttatta, hogy egy dologról nem beszéltem az első részben: a ruházat. Nyáron jöttünk Izlandra, ami azt jelentette, hogy egy nap kivételével a maximum hőmérséklet nem lépte át a 12 fokot, és 2-3 réteg plusz egy szélálló dzseki szinte mindig volt rajtunk. Erre azért érdemes készülni, késő őszi magyarországi időjárásnak megfelelő ruházat indokolt. (Szerencsére Eszter a téli kesztyűket is berakta, és a 6. napon ezért nagyon hálásak voltunk Johival.)
Nem sokkal ezután megálltunk tankolni és lemostam az autót, így végre megszabadultunk attól a borasztó szagtól. Az autómosás ingyenes, de csak egyes kutakon elérhető, ahol egy kefére szerelt slaggal hamar tisztára mosható az autó. Ilyet a saját autómmal sose tennék itthon, de itt úgy tűnt ez egy bevett szokás.
Volt egy Eszter által betervezett megállónk, ami kb 40 perc kitérőt jelentett volna, de úgy döntöttünk ez kihagyjuk, aminek köszönhetően nyugodtan álltunk meg az útról is jól látható Drifandagil vízesés mellett.
Természetesen itt is drónoztam, és mondanom sem kell, ezeket sem tudom megmutatni... Okot hamarosan megismeritek ti is.
Mivel már jó ideje úton voltunk egy mosdót beiktató megálló már nagyon időszerű volt. A hotelhez tartozó étterem wc-jét mindenki ingyen használhatja, sőt a kulacsainkat is meg tudtuk tölteni. Az utazók segítése számukra teljesen magától értetődő dolog, imádom ezt a helyet!
Ezt követően a szállásig már csak egyszer álltunk meg, nyilvánvalóan egy olyan helyen ahol a víz különleges módon talált magának utat, és érdemes volt egy pillantás erejéig megnézni. Johi azt is megnézte mennyire hideg... hááát nagyon :) :)
Ezzel meg is érkeztünk a Westfjordok-ba, ami azonnal tartogatott egy kellemes meglepetést. Eszter egyszer csak felkiáltott mellettem, hogy 'róóóóka, sakri róóóóóka!!!' Szerencsére a forgalom megengedte, hogy visszatolassak, és valóban az út mellett sétálgatott egy fekete sarki róka. Mire vissza tudtam tolatni már picit messzebb szaladt, de így is nagyon örültünk, hogy élőben láthattunk egyet. Az út során még párszor rácsodálkozhattam Eszter ezen különleges - 'animal spotter' képességére.
Szállást találni Izlandnak ezen a részén egyáltalán nem könnyű, főleg nem lehet válogatni. Hotel persze akad mindenhol, de kb 250-300e Ft/ éjszaka áron. Mivel azonban nagyon korán kezdtük tervezni az utazást sikerült a lehetőségekhez képest szuper szállást találnunk a Guesthouse Stekkabolban, ahol egy szuper reggelit is kaptunk másnap. Délután 4-től lehetett a szállást elfoglalni, ahol az első meglepetés akkor ért mikor megláttuk, hogy a közös helységekben mindenki mezitláb mászkál. A vendégházban már a bejáratnál egy tábla kér meg figyelmesen, hogy vegyük le a cipőnket. Sokkal jobb érzés volt így lemenni a szőnyeggel borított lépcsőn, mint koszos cipőben lett volna... :)
A szoba elfogalása után majd egyből vissza is pattantunk az autóba. Először valami ennivalót kellett találjunk, ami egy kis benzinkút melletti étterem finom pizzája lett végül. Elvitelre kértük, hogy majd Izland egyik legkülönlegesebb óceánpartján elfogyasszuk.
Rauðisandur Beach
Ez a hely benne volt a TOP3-ban a túra előtt, nagyon kíváncsi voltam rá. Már az odavezető út sem okozott csalódást, annál több idegeskedést Eszternek. Ide kell egy 4x4-es SUV, anélkül nem szeretném megtenni ezt a 30 percet egyik irányba se. Néhány felvétel az autó szélvédőjére helyezett dashcam videójából kiszedve:
Megérkeztünk és miközben a pizzát majszolgattam azonnal felrepültem a drónnal és azt hiszem életem legszebb drónos anyaga készült el. 1-2 olyan kép amit azonnal raknék a falra, és kb 8-10 percnyi videóanyag, amit nagyon nagyon szeretnék megmutatni most nektek és persze én is szívesen látnám viszont.
Miután leszálltam a csajok után indultam, akik elkezdték keresni az utat a homokos part felé, ami kb egy fél órás sétának ígérkezett, így ők előre indultak, én pedig futva utánuk. A drónban akksit cseréltem és a táskával a hátamon indultam el. (Első hiba - tanulság: ha már megvan amit igazán szeretnél, akkor az elég! A kevesebb is elég ha megvan amit akartál!) Utolértem őket hamar, majd elakadtunk, nem volt egyértelmű merre kellene továbbmennünk. "Felszállok és megnézem." A drónnal jól látszott, hogy a 30 perc kevés lesz oda-vissza, nekünk pedig volt egy betervezett programunk még aznap estére kb 1 órányi autózással együtt. "Akkor megnézem mit látnánk ha kisétálunk." (Második hiba - nem csak megnéztem, hanem egyből videózni kezdtem...)
Tehát eldöntöttük, hogy visszasétálunk az autóhoz, én pedig séta közben indultam vissza a drónnal, tolatva, sport módban 120m magasban... Miért tolatva? Hogy rögzítsem a visszarepülést is... Miért sport módban? Őszintén, fogalmam sincs...
A sok magyarázkodásból gondolom már kezd leesni, leesett. A drón. A kártyán két napnyi videó és fotóanyag. Egyszer csak hirtelen zuhanni kezdett és pörgött körbe. Nem először zuhant drónom, tudtam semmit se tudok már tenni, csak tehetetlenül néztem, ahogy tőlem 7-800m-re a víz fölött zuhan és földet (vizet) ér.
Hogy mit éreztem akkor? Huhh, a gyomrom összeugrott, hányni tudtam volna, miközben pörgött az agyam, elsősorban a kártyán lévő anyag miatt, mert azt tudtam, hogy 120m-es zuhanás után a drón menthetetlen állapotban van. Viszont a víz fölött voltam, így megközelíteni kb lehetetlen és a keresés biztosan fél-1 órát is igénybe venne. El kell engednem, mert még egy csodaszép hely és a kislányom által annyira kedvelt puffinok vártak ránk... Ez kb 10-15 mp alatt játszódott le bennem.
Ekkor indult el felém Johi nagyon sírva, olyan szomorúság volt a szemében amilyet nem láttam még korábban. Szomorú volt miattam, értem. Megszakadt a szíve azért, mert tudta milyen sokat jelent nekem a drónozás, mennyire szeretek repülni, és most mennyire csalódott lehetek. Gondolhatjátok, nem sok időm volt "gyászolni" életem legszebb drónos anyagát... Azonnal 'apa-üzemmódba' kapcsoltam és megnyugtattam Johit, hogy ez csak egy tárgy, senki nem sérült meg, senkinek nem esett baja, és nem veszett el semmi, ami ne lenne pótolható. (Mondjuk a drónos anyag pótlására biztosan éveket kell majd várni...)
Megtapasztalni azt a mérhetetlen szeretetet, amit Johanna mutatott azokban a pillanatokban felém egyszerűen leírhatatlan érzés. 'Bajban ismerszik meg az igaz barát' tartja a mondás. Ha nem is lehet 1:1-ben ezt erre a szituációra ráhúzni azért remélem sikerül leírnom azt amit két sorral fentebb leírhatatlannak tituláltam :D
Egy beszélgetés amit a dashcam rögzített: "Le vagy sápadva Kincsem, mi a baj? ... Izlandon vagyunk, minden rendben van. Nem én vagyok az első és nem is az utolsó, aki Izlandon drónt tört..."
Valahol belül éreztem, hogy én hibáztam és sokáig annyira szégyelltem ezt, hogy a családnak se nagyon meséltem róla. Sokáig azt gondoltam, hogy erről aztán biztosan nem fogok írni a blogon, miért kellene ezt bárkinek is tudnia??? Nekem van rá szükségem, hogy beismerjem tudok hibázni és ezt elfogadva meg is tudom bocsájtani magamnak. Sajnos ez korábban nem igazán ment, és nagyon sokat tudtam rágódni dolgokon, amiken már nem lehet változtatni. Azt hiszem sikerült teljesen feldolgoznom az út során, és erre nagyon büszke vagyok. Ebben hatalmas szerepe van annak a szeretetnek, amit Johannától és Esztertől kapok nap mint nap.
Mi történt pontosan? Akkor és ott fogalmam sem volt. Eltaláltam egy madarat? Leszedett egy madár? Belekapott valami hirtelen széllökés? Mindegyik nagyon esetleges és nehezen elképzelhető magyarázat volt, de nem is volt időm töprengeni rajta. Azt éreztem belül, hogy valamit én hibáztam, de az okát nem tudtam. Csak itthon vettem elő a távirányítót és néztem vissza a repülési pályát, majd a hibakódot. Túlterheltem a drónt a sportmódban tolatással és egyszer csak feszültséget vesztett az akksi...
Pozitívumok: tudok mosolyogni ezen most is. Megtanultam kizárni egy pillanat alatt ezt a nagyon negatív eseményt. Azt hiszem erre soha korábban nem lettem volna képes. Hogy eszembe jutott-e később? Persze! Nagyon sokszor, többször mint kellene... De például sokkal jobban meg tudtam élni a pillanatokat ezután és nem töltöttem napi fél-1 órát a kijelzőt bámulva és egy kis műanyagdarabbal a levegőben repkedve... :D Volt nálam még egy másik drón, de annak valami fókusz gondja akadt, aminek a megoldására azóta sem jöttem rá.
Szóval ezért nem mutattam drónos képeket eddig, és a későbbiekben sem sokat fogok. Újabb ok, hogy visszamenjünk :D
Látrabjarg
Európa legnyugatibb pontja. A lundák vagy ha úgy tetszik a puffinok egyik fő költőhelye a szigeten. Ha már ennyire messze eljöttünk a fő útvonaltól, akkor ezt semmiképp sem akartam kihagyni. Akkor sem, ha ez azt jelenti, hogy a drónt meg sem próbálom megtalálni. Ma sem döntenék máshogy!
Az ide vezető út nagyon sokat segített abban, hogy ne a drónra koncentráljak... Mutatom képekkel és hamarosan talán majd videóval is...
Sikerült időben odaérnünk. Nekem ekkor már csak az számított, hogy lássunk madarakat. És láttunk! Sokat! Sirályokat... Kezdett elmenni egy kicsit Johi kedve, amikor már 10 perce bandukoltunk fel a hegyre, elég meredek kaptatón, lépcsőkön és ugyan a táj tényleg lenyűgöző volt, de ő lundikat akart nézni...
Aztán megpillantottuk az elsőt...
Annyira cukik ezek a madarak. Legalábis nekem nagyon jókedvem lett tőlük minden korábban történt esemény ellenére is. Csak a madarak fotózása miatt vettem egy szupertele-objektívet, így készülhetett 1-2 olyan fotó, amire büszke vagyok ahhoz képest, hogy először fotóztam madarakat.
A nap már lemenőben volt ugyan, és egyre hűvösebb lett. Még legalább egy órát kellett volna a naplementéig várnunk, amit eredetileg szerettük (na jó, szerettem) volna megnézni. Az azonban az igazság, hogy nem bántam hogy az utat még világosban tehettük meg visszafele.
A szállásra 21:40 körül értünk vissza. Erőnk annyira maradt, hogy egy gyors tus után Eszter lefektette Johit, én még átfutottam a képeket. Persze úgy feküdtem le, hogy ezeken kattogott az agyam: 'minek vittem magammal a drónt a csajok után?' - aztán lassan ezt is, ahogy az egész esetet megtanultam elengedni 'hogy fog zajlani a túránk innentől?' - két esős és sokat utazós nap következett, sokat nem igazán tudtam volna repülni... 'hogy lesz ebből egy értelmes videóm, ami megőrzi nekem ezeket a csodás emlékeket?' - sehogy... ezt is el kellett fogadjam. Van persze nálunk telefon és a kézikamerákkal is videózgattam, az autó dashcamje is rögzíti a teljes utunkat (több mint 40óra felvétel :D) repültem a pót-drónnal is, de hiányérzetem az van. A videók és a képek se nagyon adják vissza mit érzel mikor ott vagy, ezt eddig igazán csak a drónos kisfilmem tudta visszaadni a két csodás vágómnak köszönhetően. Most kb 400gb anyagom van erről az útról, amit egyszer majd megpróbálunk valahogy fogyasztható formába önteni, és cska bízom abban, hogy az emlékeinkhez méltónak fogom találni.
'minek tolattááál???' - ezt ott és azonnal meg kellett bocsájtanom magamnak, hogy ne állandó bűntudattal, savanyú pofával üljek a csajok mellett. Hiszen Izlandon voltunk!!!
Másnap reggel már ebben a tudatban, a helyzetet elfogadva és az idő rövidségéhez képest egész jól feldolgozva ültem le reggelizni, majd pedig szendvicseket gyártani az útra. Szerettem volna gyorsabban haladni az időben, és egy bejegyzésben két napunkat is elmesélni, de nem sikerült... Hamarosan jön a folytatás!
Kommentare