A finálé: vulkán, helikopter, búcsú
„Izland nyáron más, mint télen” – így kezdtem az előző bejegyzést. Ha még nem olvastad a korábbi napok beszámolóit, akkor javaslom a téli kalandunk történetével kezdeni. 2024 januárjában jutottunk el először Izlandra és lebilincselő szépsége egy életre megváltoztatott. (Az új weboldalra a tartalmak költöztetése egy kis időbe telik, coming soon, nálam ez heteket vagy hónapokat is jelenthet…)
Havas reggelre ébredtünk. Igen, augusztus 23-án, a nyár kellős közepén, Izland szívében. A Highland Base körül minden fehér volt, így ki is szaladtam készíteni még pár képet. Hihetetlen a kontraszt a nyári és téli fotók között, még akkor is, ha csak 12 óra van valójában a készítésük között. Valahogy olyan csendes volt minden, mintha az időjárás is tudta volna, hogy ez az utazás már a végéhez közeledik.
A hírek, amikre ébredtünk:
„Augusztus 22-én este újabb vulkánkitörés rázta meg Izland délnyugati részét, a Reykjanes-félsziget jól ismert krátersorát, a Sundhnúkur térségét. A földrengések sorozata után 21:26-kor megnyílt a földfelszín, és izzó láva tört a felszínre, látványos lávaszökőkutakat rajzolva az éjszakai égbolt alá.
A hasadék hossza elérte az 5 kilométert, a kezdeti lávafolyam pedig akár 2000 köbmétert is hozhatott másodpercenként. A Blue Lagoon világhírű geotermikus fürdőkomplexumot és szállodát azonnal evakuálták, több mint 1300 emberrel együtt. Grindavík lakóit már korábban kitelepítették, így a természeti esemény szerencsére nem követelt emberéletet.
Ez volt a hatodik kitörés 2023 decembere óta ezen a területen – a Reykjanes-félsziget 800 évnyi nyugalom után 2021-ben vált ismét aktívvá, és úgy tűnik, azóta sem pihen.
A látvány – ahogy a vörösen izzó lávafolyam kanyarog a sötétségben – lenyűgöző és félelmetes egyszerre. Egy drónfelvétel szinte hipnotikus részletességgel örökítette meg a természet erejét. Bár a kitörés nem okozott közvetlen anyagi kárt, a hatóságok továbbra is szoros megfigyelés alatt tartják a térséget – mert a föld itt újra él.
Megtekinthető a YouTube-on. „
Reggeli előtt már nézegettem, mennyibe kerülne helikopterrel megnézni a vulkánt. Nem azért, mert ez volt az eredeti terv — ha meglenne még a nagy drónom, eszembe sem jutott volna. De azóta, hogy a második napon, Rauðisandurnál lezuhant a vízbe, csak a kisebb, fókuszhibás példány volt nálam. Olyan élményt, mint amit egy vulkán fölött lehetne látni, azzal egyszerűen nem lehet jól megörökíteni. Szóval ha már így alakult, elkezdtem megnézni, mennyibe kerülne helikopterrel felmenni.
Több helyen láttam már ilyen túrákról készült képeket, de az volt mindig a benyomásom, hogy ez egy számomra elérhetetlenül drága mulatság, ami igazából igaz is, mert a helikopter három főre 450.000 Ft körül volt. Nem mondtam semmit, csak lecsuktam a gépet, és mentem reggelizni.
Hihetetlen, de hógolyóztunk is… 😀 😀
Út a reptérig – Strokkur
Miután kiélveztük a nyári telet összepakoltunk, és elindultunk dél felé. Útiterv szerint még belefért volna a Kerið-kráter és egy rövid Reykjaviki séta a 19:00-es járatunk előtt. Még megálltunk egy kisebb vízesésnél, és Eszter megkérdezte: – Miért nem repülsz egyet? – Drága – mondtam vállvonva. – Egyedül menj. Mi tuti nem fogunk – vágta rá.
És ez a félmondat mindent megváltoztatott. Elő a telefont, keresés indul. A legtöbb hely már tele volt, de némi frissítés és keresés után sikerült találni egy 14:30-as időpontot még egészen vállalható áron. Pont jó. A nap hirtelen teljesen új értelmet kapott, újra is terveztük a programot.
„Végülis, idén leszek 40 (alig több mint egy hónap múlva), így az lett a megoldás, hogy ez a szülinapi ajándékom lesz az egész családtól!” – ezzel a gondolattal kezdtem beleélni magam, hogy hamarosan repkedni fogok egy helikopterben a vulkán fölött!
Megnéztük még gyorsan a Strokkurt, mert úgyis útbaesett. Három kitörés után tovább is álltunk a Reykjavík Domestic Airport felé. (Ez nem a jól ismert nemzetközi reptér, a Keflavík, ami kb. 50 km-re van a várostól és ahová a nemzetközi járatok, így a miénk is indul. A belföldi reptér gyakorlatilag bent van a városban.) Télen ez az útvonal nagyon tetszett a Thingvellir nemzeti parkon keresztül, és most is hasonlóan éreztem. Ezt a részt majd mindenképp fel kell egyszer még fedeznünk.
A szél egyre erősebben fújt, ami miatt picit aggódtam is, mert ebben a szélben Magyarországon már tuti nem szállnánk fel.
Repülés Sundhnúkagígaröð fölött
Amikor odaértünk, még mindig elég durva szél fújt. A reptéren az Arctic Adventures pultjánál megkérdeztem a srácot, hogy ez nem gond-e?
– Ez Izland. Ilyenben repülünk, vagy sehogy – mondta egy mosollyal.
Öten mentünk: egy koreai pár és két amerikai hátra ült, én pedig előre, a pilóta mellé. Felszálltunk, és kb. 10 perc alatt a vulkán fölé értünk. Légvonalban tényleg nagyon közel van Reykjavikhoz, mindössze 33 km-re.
Mire odaértünk, már nem volt olyan hosszan aktív, mint éjjel, de így is egészen földöntúli élmény volt. Ahogy a láva hosszúkás mezőként izzott a felszínen, és a fekete föld pereme vörösen izzott, az valami egészen más szintje volt a természet megtapasztalásának.
Na de milyen érzés egy aktív vulkán felett repülni? Félelmetesen gyönyörű és egyben nagyon izzasztó is. 😀 A helikopter kabinjában, 500 méteres magasságban is érezhetően melegebb lett – legalább 15 fokkal. Négy réteg ruha volt rajtam, felkészülve a korábbi tapasztalataimból a várható hidegre. Hát gyakorlatilag patakokban folyt rólam a hideg verejtéktől. A pilóta közben elképesztő manővereket végzett – több kört repült, hogy mindkét oldalon ülők jól láthassák a vulkánt és minden egyes körnél nagyon hirtelen fordult meg, szinte egyhelyben tett 180 fokos fordulót. A gyomrom nem volt hálás, kicsit sem. Voltak olyan percek amikor keményen küzdöttem, hogy ne legyen hányás a vége…
Fotóztam, amennyit csak tudtam, de volt, hogy egyszerűen letettem a gépeket, és csak próbáltam beszívni az élményt. Így utólag is meglep, mennyire tisztán megmaradt bennem minden. Jöjjön most sok sok kép:
Talán az egyik kedvenc képem is itt készült: hátrapillantva láttam, ahogy a koreai hölgy ugyanazzal a döbbenettel nézi a lávát, mint én. Előkaptam a gépet, katt.
(Aki hasonlóra készül: nem kell nagy teleobjektív. A 150–500 végig ott volt nálam, de a legtöbb kép a 24–200-as Nikonnal készült. 1/1000-es záridő alatt ne nagyon menj – a helikopter remegése bemozdítja a képet. ISO 6400? Simán vállalható.)
A visszaút már gyors volt, de közben egy dolog járt a fejemben: hogy minél előbb visszaérjek a csajokhoz. Eszter és Johi a parkolóból nézték végig a felszállást és a leszállást. Amikor visszaértem, Johi csak ennyit mondott sírva: – „Életemben nem féltem annyira, mint ebben a 45 percben, apa.„
Úton haza
Utána már nem terveztünk sokat. Megálltunk még a Harpánál, ahova Eszternek az erős szél miatt nem is volt már kedve bejönni.
Ezután elindultunk a reptér felé, de az utolsó meglepetés még hátra volt: a főútról is tökéletesen látszott a kitörés. Meg kellett állnunk. Mint sokan mások, mi is kiszálltunk, és orkán erejű szélben – ami konkrétan majdnem ledöntött a lábunkról – néztük, ahogy a Föld még egyszer életre kel.
A távolság miatt nehezen érzékelhető, de a képeken 30-60 méter magas, ún. „lávaszökőkutak” láthatóak. Így már el tudjátok képzelni milyen messziről látszik. Itt legalább 3,5-4km-re vagyunk a kitöréstől.
Ott álltunk hárman, és tudtuk, hogy ez volt az utolsó ilyen pillanat ezen az úton. És talán nem is kellett hozzá közelebb menni.
Majd leadtuk az autót. (A napszemüvegem a szemüvegtartóban maradt… szóval, figyeljetek, hogy mindent kiszedjetek a kocsiból.)
A gépünk több mint két órát késett, de ez sem volt már fontos. A várakozás nem telt unalmasan, mert szóba elegyedtünk egy magyar sráccal, aki egy konyhát vezet Akureyri mellett, és jó volt picit bepillantani abba, milyen ezen a szigeten élni. Magyar fejjel, izlandi időjárással, izlandi tempóval.
Ki tudja. Lehet egyszer…
Amit nem lehet eltenni, mégis hazahoztuk
Vannak utak, amik sokáig velünk maradnak. Ez most ilyen lett. Még most is gyakran eszembe jut, valami apróság kapcsán, vagy csak úgy, amikor csend van. Ahogy az utolsó reggelen hó borított mindent. Ahogy a vulkán fölött ülve egyszer csak letettem a gépet, és csak néztem. Ahogy Johi megölelt, mikor visszaértem. Ahogy Eszter annyit mondott: „miért nem repülsz egyet?!”. Egy mondat, ami pont akkor és pont úgy kellett.
Ez a rövid kisfilm talán visszaad abból a csodából valamit, amit átéltünk ebben a 11 napban.
Ez az út összerendezett bennem valamit. Visszakaptam egy belső ritmust, amit a hétköznapokban könnyen elveszítek. Elengedtem dolgokat, amikhez túlságosan ragaszkodtam. Nem csak egy drónt, hanem elvárásokat, tökéletességre törekvést, túl sok „még egy kép kell”-t. És közben kaptam valamit, amit semmilyen eszközzel nem lehet rögzíteni: azt a pillanatot, amikor a lányod szívből sajnál valamiért, amiért te már nem is sajnálod magad. Azt, amikor tudod, hogy nincs mit mondani — csak ott lenni.
Izland nemcsak egy táj. Izland egy tükör. Megmutatja, hol vagy, és mit cipelsz. És ha elég sokáig benne vagy, talán még azt is megérted, mire van igazán szükséged.
És persze megtanít arra is, hogy nem kell mindent belesűríteni egyetlen útba. 3600 km 11 nap alatt… erős volt. Néha sok is volt. De most, visszanézve, valahogy így lett kerek. Ez most egy ilyen nyár volt. Tele képekkel, fantasztikus tájakkal, emlékekkel, hibákkal, nevetésekkel, hosszú utakkal, köddel, széllel, hóval, lávával, és szeretettel.
Talán épp ezért érezzük, hogy visszamegyünk mi még…
